Magány

Többször próbálkoztam már írni erről a témáról - sosem sikerült. Elvégre, mi a francot lehet írni egy olyan dologról, amiről mindenki tudja hogy a legrosszabb dolog a világon??? Mert mindenki tudja, hogy magányosnak lenni - szar.


És most nem arról beszélek, amikor néha jól esik a csend, jól esik a napsütés, jól esik felnézni és megbámulni a felhőket, miközben lágy szellő símogatja az arcodat. Nem szabad összekeverni az áldott egyedüllétet a kínzó magánnyal.

Ezt igazából csak az értheti meg, aki már átérezte azt, amikor nincs kihez szólni, amikor szeretne. Aki volt már a végtelen semmiben, aki látta már a legfeketébb sötétséget, aki megjárta már a poklok poklát. Mert higyjétek el nekem Ti, szerencsések, akinek van valakitek, hogy nincs ennél rosszabb. Végigdolgozod a munkaórákat, közben semmitmondó nevetgélések a kollégákkal, közben belapátolod az ebédedet, majd hazamész, ahol nem vár senki, akinek elmondhatnád búdat-bánatodat. Órák, napok, hetek telnek úgy el, hogy senki sincs a közeledben, akire igazából rá tudnád bízni magad. Ekkor tör rád az igazi magány.

Mindenki szabadulni akar a magányból, de ha saját hibádból vagy egyéb okok miatt nem sikerül, akkor olyan mélyre is süllyedhetsz, hogy lehetetlenné válik a szabadulás. Lehetnek jó barátaid (és nekem van néhány), de egy bizonyos szint után ez már kevés. Hiszen a szabadulás azt jelentené, hogy találsz végre valakit, aki kíváncsi rád, akinek Te vagy AZ EGY - és persze, aki neked is AZ EGYETLEN lesz. Szép álom, ugye?

De egy idő után elérhetetlenné válik. El lehet jutni arra a pontra, amikor az önsajnálat és a magány olyan mélységbe rántja az embert, hogy ki lehet jelenteni: onnan már nagyon nehéz felemelkedni és meglátni a napfényt. Mert egy bizonyos mélység alatt már minden szalmaszálba kapaszkodni próbál az ember, olyan szinten, hogy elveszti a lehetőséget arra, hogy szerelmes legyen. Hiszen hogyan lehetne szerelmes valaki, ha egyszer minden szép mosolyról, minden apró kedvességről ez jut eszébe: "igen, téged tudnálak szeretni, ha Te szeretnél engem"? Hogyan lehet valaki számomra AZ EGYETLEN, ha egyszer AKÁRKIT elfogadnék, aki engem elfogadna?

A szerelem lényege: megtalálni az egyetlent. De mi van akkor, ha nekem már bárki jó, aki engem szeretne? Ez egyenértékű azzal, hogy NEM TUDOK SZERELMES LENNI SENKIBE. Nem jelenthetem ki senkinek, aki iránt érzek valamit, hogy "Te vagy az egyetlen", hiszen pontosan tudom, hogy egy hónap múlva már akár mást is ugyanúgy tudnék akarni. Az már csak hab a tortán, hogy persze az a kevés, akinek megnyíltam, az meg persze elküldött, hogy nagyon jó velem, de ... "nem úgy".

Ördögi kör. A magány magányt szül... Vajon hogyan lehet ebből kijutni???

Címkék: érzelgős, pesszimizmus

2007-10-12 13:33:09